Fáziskésés vagy hanyagság
A Népszabadság online változata az utóbbi időben főoldalán előszeretettel ajánlja hétvégi hely-, ill. hírkitöltő, a szakzsargonban „konzerv” anyagnak nevezett, berlini tudósításait. Tegnap (vasárnap) például „Legyilkolt magyar zsidók egy brandenburgi tömegsírban?” címmel egy év eleji hírrel rukkolt elő Dési András. Az esetről már 2008. január 16-án számolt be az MTI-re hivatkozva az index.hu. A terjedelmes beszámoló néhány mondata is mintha visszaköszönne Dési mostani tudósításában. Pedig már akkor gondolkoztam, hogy az index.hu cikk pontatlanságait szóvá kéne tenni. A januári MTI jelentés azzal zárul, hogy „…Az idézett sajtóértesülések szerint az ügy január végén vagy február elején a cottbusi tartományi bíróság elé kerül,…..”
Nos, ez úgy tűnik kicsit elhúzódott. De nem annyira, ahogy azt a Népszabadság berlini tudósítója tálalja.
A cottbusi bíróság döntéséről ugyanis
a német sajtó már május 09-én beszámolt. De még ez a „lassúság” is megbocsátható lenne, ha a beszámoló pontos infókat közölne, hiszen egy kis kutatómunka az alapos tájékoztatás érdekében mindennél többet ér. A berlini tudósítás azonban nem erről szól. Különösen ez a bekezdés árulkodik a felületes ismeretekről, vagy a felületes fogalmazásról:
"......A hitleri rezsim 1943-ban hozta létre a sachsenhauseni koncentrációs tábor egyik "kihelyezett altáborát" Jamlitzban, ahova Auschwitz-Birkenauból hoztak mintegy 8-10 ezer foglyot, többségében magyar és lengyel zsidót kényszermunkára. A kényszermunkásokat a többi között az SS Kurmark nevű gyakorlóterén dolgoztatták...." (Dési András - Népszabadság)
Ma már az általános iskolákban is tanítják, hogy 1944. március 19-i náci megszállás után kezdődött meg a magyar hatóságok aktív közreműködésével a hazai zsidóság összegyűjtése, majd a nyár folyamán a biztos halálba küldése. Ami viszont nem köztudott, és amiben valóban az olvasó segítségére lehetett volna a Népszabadság berlini tudósítója: Kurmark egy tájegység neve (kb. olyan, mint a Hanság vagy az Őrség) nem messze Dési András tartózkodási helyétől, Brandenburg tartományban.
A Lieberose nevű város évszázadokon át a von der Schulenburg család birtoka volt. A náci vezetés, Himmler javaslatára, itt kívánta kialakítani Európa legnagyobb (Waffen-SS) kiképzőtáborát és gyakorlóterét. Ezért 1943-ban a terület kisajátítását (a nácik így hívták az államosítást) helyezték kilátásba. A grófi család elköltözött, a több faluból álló terület lakóit, pedig megkezdték „áttelepíteni”. A katonai központ (Garnisonstadt – Laktanyaváros) kiépítésére a közeli koncentrációs táborból (Sachsenhausen) hoztak kényszermunkásokat. A magyarok 1944 kora őszétől, de inkább 1945 elején érkezhettek a lieberose-i táborba, amikor már a szovjet front közeledte miatt Auschwitz-ot kiürítették és a (még) munkaképes foglyokat továbbszállították a birodalom belsejébe. A kiképzőtábort februárban felszámolták, a lieberose-i kényszermunkások közül, pedig a munkára alkalmatlanokat legyilkolták, és tömegsírba dobták. Történészek szerint az áldozatok magyarok, magyar zsidók voltak.
A háború után, a közeli Jamlitz-ban a megmaradt barakkokban a szovjet megszállók speciális tábort alakítottak ki náci gyanús elemek számára. Az 1947 áprilisáig fennálló táborban embertelen körülmények között tartott személyek többsége fiatalkorú volt, akiknek egyetlen bűnük, hogy valamelyik náci szervezet tagjai voltak.
Az NDK-hoz tartozó Lieberose sem kerülte el az államosítást. Így a von der Schulenburg családot, amely a náci időkben még tiltakozhatott és pereskedhetett a terület kisajátítása ellen, a kommunista diktatúrában kártalanítás nélkül fosztották meg tulajdonuktól.
Az egykori tábor területét és környékét felparcellázták, és konyhakertes házakkal építették be. 1971-ben egy elhagyott közeli kavicsbányában emberi csontokra bukkantak, majd egy tömegsírra. Egyes (Stasi) források szerint az NDK hatóságai kegyeletsértően kezelték a feltárást és a magyar áldozatok földi maradványait. Az aranyfogakat beolvasztották, és a zsidó vallás előírásai ellenére a csontokat elégették. Ha ez igaz, akkor felvetődik a kérdés: vajon akkoriban értesítették-e erről a magyar felet, és akkor vagy azóta a magyar hatóságok hogyan reagáltak erre?
Ami a mostani helyzetet illeti. A történészek az áldozatok számát ismerve úgy gondolják, hogy a még fel nem tárt, meg nem talált tömegsír valószínűleg Hans-Jürgen Heinze háza, ill. kertje alatt húzódik. (Érdekes, a (kommunista) Neues Deutschland le merte írni a tulaj teljes nevét, sőt jelenlegi lakhelyét is, a bajor Marktredwitz-et). Az 51 éves férfi - (gondolom párthű) - szüleitől örökölte az NDK-s időkben parcellázott telket és házat, és nem akarja, hogy azt feltúrják. A történet hírértékét egy jogi visszásság adja. Az egyik oldalon a telek tulajdonosának joga van megtagadni ingatlanára az „idegen behatolást, hogy ott feltárást végezzenek”, különösen, hogy az egész akció csak feltételezésen alapszik. Ugyanakkor törvény írja elő az áldozatok iránti tisztelet és kegyelet jeléül, a tömegsírok feltárását és az elhunytaknak méltó emlék állítását.
Ez utóbbi előírás végrehajtását akadályozta meg a cottbus-i bíróság május 9.-i döntése, mely egyúttal helyben hagyta a telektulajdonos ingatlanához való valamennyi (személyi) jogát.
A ház és telek, melynek tulajdonosa nem akarja megengedni a feltárást, a tömegsír utáni kutakodást .(Photo: Bischoff - Berliner Kurier)
.
Fejlemény
Úgy tűnik a Népszabadság Online-nál lassan rendszeressé válik, hogy Dési András (hétvégi) cikkeit újraírják. Legutóbb ugyanazon URL cím alatt, a lap berlini tudósítójának nevével jegyezve, átírtak egy előzőleg az MTI-től származott hírt (Csaló a Népszabadságnál). Most viszont, új URL cím alatt, mai dátummal és javított címmel (Kik vannak a tömegsírban?) szó szerint megismétlik Dési tegnapi írását. Ki érti ezt?
Most vettem csak észre (15:35), hogy van különbség! A mai változat végén "megcsonkították" a szovjet speciális táborra való utalást! Megjegyzem a mai cím (Kik vannak a tömegsírban?) abszolút nem fedi a valóságot. Hiszen, nem ez a kérdés, hanem az, hogy "Van-e tömegsír?" - ezért folyik az egész per és herce-hurca..........Dési András ezek szerint nem érti, nem tudja, hogy miről is szól ez a történet.
.
.
A magyar média játszik Zentaival
Ezt a címet a Népszabadság Online-tól kölcsönöztem, - szabadon. Az eredeti cím szerint „Zentai „játszik” a bírósággal” és az MTI-re hivatkozva számol be a magyar napilap a Londonban megjelenő The Independent egyik cikkéről. Ugyanez a témája az index.hu jelentésének is, ami ugyancsak az MTI-t teszi meg forrásnak.
Az index.hu több ausztrál forrást is megemlít (The Australian, ABC Radio PM), valamint a fentebb idézett brit The Independent-et. A jelentések alapján a magyar hírportálok szinte kizárólag Zentaira hegyezik ki a történetet. Sok újat persze nem írnak, hiszen – ahogy már jeleztem – Zentai foggal-körömmel küzdeni fog kiadatása ellen. Ami viszont például az ausztrál állami ABC rádió adásában hallható (és olvasható) volt, - és a magyar hírközlők elhallgattak! - az ugyancsak általam említett - Mark Aarons is azon a véleményen van, hogy a kiadatás valószínűleg „humanitárius okokból” el fog maradni.
De, talán még ennél is bosszantóbb, ahogy az Independent cikkét tálalják a hazai olvasóknak. Claire Soarese írása a brit napilapban a „Körözöttek: az utolsó nácik” (Wanted: the last Nazis) címmel a Wiesenthal Központ jeruzsálemi igazgatóját kérdezi a napokban nyilvánosságra hozott toplistáról, arról a háborús bűnökkel vádolt tíz személyről, akiket a náci-vadász szervezet minél előbb bíróság előtt szeretne látni.A cikkben valóban szó van Zentairól is, mint akinek kiadatási ügye Ausztráliában folyamatban van. Efraim Zuroff, a jeruzsálemi központ igazgatója, csak áttételesen kritizálja az ausztrál jogrendet, a kiadatás törvényes útját, annak „buktatóit”, helyette - ahogy a magyar média előszeretettel közvetíti - inkább a magyar katonai bíróság előtti felelősségrevonás elől kibújni akaró Zentait támadja azzal, hogy minden eszközt megpróbál igénybe venni, és megragadni a kiadatás megakadályozása érdekében.
Viszont legalább annyit ír az Independent, és nyilatkozik Efraim Zuroff egy másik magyarról, a Budapesten élő Képíró Sándorról. Az új-vidéki vérengzés, vagy ahogy magyarul szokták emlegetni: a „délvidéki razzia”, egyik tevőleges résztvevője volt Képíró, kinek neve a Hideg napok című filmben, valamit Cseres Tibor hasonló című dokumentum-írásában is felbukkan, és akinek felelősségre-vonását Bajcsy Zsilinszky Endre is követelte, háborítatlanul él Magyarországon. A 93 éves férfinek még annyira sem kell tartania a magyar hatóságoktól, mint a kiadatása ellen küzdő Zentainak. Nem véletlen, hogy a hazai média inkább kihagyta a brit cikk ezen részének közlését. Igaz, a Népszabadság tesz rá valami halvány megjegyzést, célzást, csak azt felejti el hozzátenni, hogy vajon Zuroff úr hogyan gondolja: egyrészt elmarasztalja, és sürgeti a magyar hatóságokat, hogy lépjenek Képíró ügyében, másrészt követeli az ausztráloktól Zentai kiadatását, hogy a 86 éves férfi egy (kiszámíthatatlan) magyar bíróság előtt tisztázza magát?
Számomra úgy tűnik, nem Zentai játszik az ausztrál bíróságokkal, hanem a magyar hatóságok és média játszik a "Zentai ügy"-gyel..
A Zentai story (kronológia)
The Independent illusztrációja - (olvasható méretű nagyításhoz kattints rá!)
.
