Történelem elsőkézből
Azon kevesek közé tartozom, akik „szembe mertek nézni a múlttal” és képesek azt „feldolgozni”. Az 1944-es időkben az ország hangulatára jellemző volt, hogy a Magyarország felett lelőtt, lezuhant amerikai repülőgépek pilótáinak csak akkor volt reményük a túlélésre, ha német vagy magyar katonák találtak rájuk, máskülönben a magyar lakosság a helyszínen agyonverte a földetérőt. Ezt a sztereotip megállapítást csak szűkkörben mertem hangoztatni, mindaddig, amíg az Interneten több visszaemlékezést nem olvastam US veteránokról, veteránoktól.Ma is egy ilyen visszaemlékezés jelent a net-en egy south carolina-i helyi lap (Myrtle Beach Online) jóvoltából. Három második világháborús veteránnal beszélget a The Sun News riportere a lap mai számában. Náci hadifogságban ismerkedettek meg egymással, és ott érte őket a felszabadulás Európában. A riport szerint az utóbbi időben járnak össze, hogy emlékeiket felidézzék egymásnak.
Egyikük, a 88 éves Earle Kelly alezredes, meséli, hogy 1944. szeptember 10-én (vasárnap) Bécs bombázására indult B-24-es ("Liberator") gépével. Elmondása szerint Berlin után Bécs volt Európában a legjobb légvédelemmel rendelkező náci város akkoriban. 1200 légvédelmi ágyú vette körül Bécset és nem lehetett úgy a császárváros fölé repülni, hogy különböző szögekből legalább 750 ágyú tüzeljen a behatoló bombázóra. Aznap 18 amerikai gépet lőttek le a nácik. Kelly-ék mintegy 8 ezer méter (25.000 láb) magasságban repültek, amikor a tízfős csapatot négy találta is érte. Earle Kelly katapultált és ejtőernyőjével magyar területen egy szántóföldön landolt. Földreérésekor a helybéliek elkezdték ütlegelni, és fel akarták akasztani az első fára. A szerencsétlen, félholtra vert amerikai ma sem tudja, hogy a kötél volt rövid, vagy az ág volt túl magasan, csak arra emlékszik, hogy kétszer-háromszor megpróbálták megismételni akasztását. Még idejében megjelent két magyar katona, akik fegyverrel oszlatták szét az összegyűlteket, Kelly-t pedig magukkal vitték. Étlen-szomjan egy kastély pincéjébe zárták patkányok közé, és őrzői csak szerdán adtak neki először egy pohár (cup – ami lehet csésze, vagy akár csajka is) bablevest és egy kőkemény kenyeret. Majd átadták a náciknak, akik tovább hajtották a Birodalom belsejébe. 1945. április 29-én amerikai csapatok szabadították fel, és májusban visszatérhetett az USA-ban.
posted by Pocakos @ 2:00 PM
3 Comments:
Én az Alföldről hallottam hasonló esetről, igaz másod, harmad közlésként. Eszerint fekete bőrű bombázólegénységnek kellet vasvillákkal szembenézniük, (ebben az elmondásban a „sátánfattyak” motívum is szerepelt.)
A háborúban egyik fél sem jobb a máisknál. Aki ezt állítja (mint pl.: mostanában Bús György amerikai elnök) az hazudik, méghozzá szemrebbenés nélkül.
Másfelől, ezen az ezerszer elátkozott földön, Pannóniában nem maradt meg még idegen hatalom. Valahogy nem bírják a klímát. Se török, se náci, se szovjet, se tatár, se román. A jenkik se bírták volna sokáig, ha itt lettek volna.
Szerintem.
ivcsek: a 15. légierő (Army Air Force) tagjai között, akik Olaszországból szálltak fel, a képeken feketéket nem látok, nem találok.
anonymous: itt a lakosság viselkedéséről van szó! - akik - állítólag - nagyon várták már a háború végét, és nagyon féltek az ázsiai (vörös) hordáktól!
Post a Comment
<< Home