Az emlékezés vonata
Emlékvonat mellékvágányra terelve címmel közli beszámolóját a Népszabadság berlini tudósítója. Első pillantásra még szellemesnek is tűnik a cím, amely egy vándorkiállítás Berlinbe érkezésére hívja fel a figyelmet. A tudósító azonban nem ismerteti a kiállítás rendezőinek valódi célját, és azt sem közli, hogy valójában hányan is tekintették meg (eddig) ezt a nemes célú mozgótárlatot. Pedig elég csak a szervezők, a „Zug der Erinnerung” (az emlékezés vonata) honlapjába beleolvasni.Itt rögtön kiderül, hogy egy civilszervezet magánkezdeményezéséről van szó, a Német Államvasutak (Deutsche Bahn, a Reichsbahn jogutódja) náci Németországban betöltött szerepére kívánják felhívni a figyelmet. Az emlékezés vonata több mint 5000 kilométert tesz meg a mai Németország területén, és vagy 50 városban áll meg, ahol a lakosság megszemlélheti a vasúti kocsikban (nem marhavagonokban!) rendezett kiállítást az elhurcolt (német) gyerekekről, akiknek vagy származásuk, vagy „születési rendellenességük” miatt kellett meghalniuk. A szervezők emlékeztetni akarnak arra a szomorú tényre, hogy a több napig tartó utazások, utaztatások során sehol, senkinek sem tűntek fel a deportáltak. A kocsik ott álltak a pályaudvarokon és várták a zöldjelzést. Sőt, nem egyszer a helyi, menetrendszerinti személyvonatokhoz csatolták a szerelvényeket és így juttatták el a „gyűjtőállomásokra”. Ritkaság számba ment a segélynyújtás, a vagonokból vizet kérők megsegítése, vagy a papír fecnikre felírt és az ablakon kidobott életjelek továbbítása. Az emberek közönye és az Államvasutak pontosan betartott szállítási menetrendje, ami igazán elgondolkoztató. Mindezekre utaló emléktáblák, jelölések alig találhatók Németországban. Erre próbálja felhívni a figyelmet az Emlékezés vonata nevű egyesület.
A szervezők korabeli gőzmozdonyukkal szerették volna felkeresni a vadonatúj (két éve épült, ill. átadott) berlini főpályaudvart is. Ezt azonban az Államvasutak több okból sem engedélyezte. Az új főpályaudvar ugyanis többszintű és zártteret képez, ezért a füstjelzők kikapcsolása veszélyeztetné az utazóközönség biztonságát, és a kiállítási szerelvények akadályoznák a nemzetközi főpályaudvar átmenő forgalmát. A fontos közlekedési csomópontra tekintettel (itt fut össze és halad át az ország észak-dél irányú vasúti forgalma, valamint a helyiérdekű vasutak is) az Államvasutak kifogásait még úgy-ahogy meg lehet érteni, el lehet fogadni, de a vándorkiállítás „mozgatásáért” (sín- és pályaudvar használatért) elkért 100.000.- euró már túllépte a jó ízlés határát. Ez volt az a pont, amikor már a politikusok is felemelték szavúkat. Erre föl, az Államvasutak bejelentette, hogy a használati díj jogos, arról nem mondanak le, azt a szervezőknek nem fizetik vissza, viszont a befizetett 100.000.- eurót, mint adományt, zsidó szervezeteknek adják. A német hitközségek azonban visszautasították az Államvasutak ötletét, mondván az ajánlat csak az antiszemitizmust gerjesztené, hiszen úgy nézne ki, mintha ezzel a pénzzel „be lehet fogni a zsidók száját”. (die Welt)
A Népszabadság berlini tudósítója azonban nemcsak a mostani helyzetről tájékoztatott meglehetősen hiányosan, hanem a történelmi múltról is.
"......A német vasút - az egykori NSZK-ban és a volt NDK-ban egyaránt - nehezen, pontosabban szinte sehogy se nézett szembe második világháborús múltjával. Változást csak az újraegyesítés hozott, Grunewaldban tíz évvel ezelőtt adták át az onnan 1941-től elhurcolt 50 ezer zsidóra emlékező "17-es vágányt". – olvashatjuk Dési András tudósításában.
Nos, Grunewald-ban több emléktábla is található az egykori pályaudvar területén. Az elsőt még 1987-ben a helyi evangélikus közösség nőcsoportja helyezte el a sínekre. Sőt, ugyanaz év tavaszán héber nyelvű tábla került a váróterem falára. 1991-ben pedig a peronon egy betonfalat építettek, amely egy lengyel művész alkotása. Végül, valóban tíz évvel ezelőtt adták át az Államvasutak által finanszírozott emlékművet, melyet Ehud Olmert izraeli miniszterelnök is felkeresett első berlini látogatása során 2006 decemberében.
A Népszabadság cikkéből teljesen hiányzik a közel harminc évig tartott kettészakítottságra (Kelet- és Nyugat-Berlin) való utalás. Ha a tudósító egy picit is ismerné a német főváros múltját, akkor az alábbi keretes megjegyzésnek szánt propagandisztikus, bődületes marhaság nem jelenthetett volna meg.
".......Sajátos történelmi mementó: az egykori Kelet-Németországban - a vezetői szerint a szocializmust építő -, NDK-ban a Reichsbahn évtizedekig megtarthatta a birodalmi-náci Németországot idéző nevét. Nyugat-Németországban a vasutat Deutsche Bahnra keresztelték át a hitlerista rezsim bukását követően....." (Népszabadság)
A Reichsbahn, a „Birodalmi Vasút” elnevezés nem a Harmadik Birodalomra utal, azt nem a nácik találták ki! A német (birodalmi) Államvasutak (Reichsbahn) 1924-ben, még a weimari köztársaság idején kapta a nevét. Az NDK megalakulásakor, 1949-ben, azért tartották meg a Reichsbahn elnevezést, hogy ezzel is borsót törjenek az akkor már ellenségnek számító nyugati szövetségesek orra alá. Az 1945-ös potsdami konferencia határozata értelmében egész Berlin területén a vasút (Bahn) és helyi vasút (S-Bahn) üzemeltetését a Reichsbahn biztosítja. Ha a szovjet zónában (megszállt területen, az NDK-ban) megváltoztatták volna az Államvasutak nevét, akkor a szovjetek és a keletnémetek elveszítették volna a nyugat-berlini vasúti közlekedés feletti ellenőrzési jogukat.
Ami a legmeglepőbb: a tudósításból kimaradt az a valóban sok mindent eláruló tény, hogy a 82 milliós Németországban a tavaly november óta gördülő vándorkiállításra eddig mindössze 160 ezer ember volt kíváncsi.
.
.
posted by Pocakos @ 8:55 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home