Tuesday, November 11, 2008

Solymár 2008

Nagy nap a mai (november 11.). 90 évvel ezelőtt ezen a napon ért véget hivatalosan az első világháború. Ezen a napon: 1918. 11. hó 11. napján délelőtt 11 órakor hallgattak el a fegyverek – a nyugati fronton. Azóta ez a nap az Emlékezés Napja (Remembrance Day) a Brit Nemzetközösség országaiban, ami az évek folyamán a háborúkban elesett katonák emléknapja lett. Eleinte azt gondoltam, hogy ezt a napot Magyarországon azért nem ünneplik, mert a vesztesek oldalán álltunk, és a hazai gondolkodás nem tudja ezen magát túltenni, pedig a harcok, háborúkban elesett katonákra való emlékezés egyetemes.

Később jöttem csak rá, hogy ennek a napnak az „elhallgatása” valójában a búsmagyar gondolkodás része. Hiszen az első világháború vége egyben Európa szerte a nagyreményű újrakezdést is jelentette. 1917-től kezdve sorra buktak meg, bomlottak fel, tűntek el a monarchiák, császárságok, birodalmak, hogy helyükbe jobb, szabadabb és igazságosabb társadalmak jöjjenek. Ettől a novemberi naptól számítja sok európai ország függetlenségét, nemzetállammá alakulását, létrejöttét. A függetlenség, a Habsburg Birodalomtól való elszakadás, a (nép)köztársaság kikiáltása új dimenziókat nyitott Magyarország számára is. Ennek megünneplése, történelmi jelentőségének tudatosítása még napjainkra sem valósult meg. Helyette az a másfél évvel későbbi (1920) felocsúdás és rádöbbenés uralkodott el, hogy a béke és függetlenség örömmámorát jelentő 1918. november 11. valójában romlást hozott az országra. A pozitív jövőkép, a „think positive” életfelfogás, az „ennél csak jobb jöhet”, (mert mindnyájan azon és azért vagyunk) helyett a múlton való búsulás és a megszépült álmok kergetése lett úrrá a magyar közvéleményen, közhangulaton és közgondolkodáson, ami - sajnos - (még) napjainkban is tart. Vajon milyen királyságot állított „helyre” a Horthy Miklós vezette magyar arisztokrácia, amelyben a törvényesen megválasztott királyt (IV. Károly) fegyveresen űzték el (budaörsi csata)? Valószínűleg a világon egyedülálló helyzet alakult ki: a „király nélküli királyság” Ez a gondolkodásbeli fonákság napjainkban is velünk él, az élet szinte minden területén. Talán ez lehet a magyarázata annak is, hogy a hazai média egy szóval sem említette meg a vasárnapi solymári megemlékezést, ahol magyar részről hivatalosan senki sem jelent meg.

Solymár határában található katonai temetőben nyugszanak a Brit Nemzetközösség pilótái, akik a második világháború idején (1944. április – november) vesztették életüket a Magyarország feletti harcokban. Az olaszországi légitámaszpontokról felszálló szövetséges brit (és amerikai) gépek feladata a varsói felkelés támogatása érdekében a náci hadigépezet lekötése volt. A solymári temetőben 210 pilóta nyugszik, közülük

128 brit,
37 lengyel,
20 dél-afrikai,
13 ausztrál,
6 kanadai,
6 új-zélandi,
1 francia

Az Emlékezés Napja alkalmából az elmúlt vasárnap (nov. 09-én, 11 órakor) meghitt ünnepségen vehettek részt azok, akik az elesett katonákra való egyetemes megemlékezést ápolják. Magyar szót nem hallottam. Csak egy díszegyenruhás magyar katonát láttam, aki trombitaszólójával járult hozzá a megemlékezéshez. Koszorút helyezett el a budapesti brit, lengyel, pakisztáni, indiai, ausztrál és kanadai nagykövet, valamint a dél-afrikai és a francia nagykövetség képviselője, és Új-Zéland tiszteletbeli konzulja. Három imát hallhattunk: egy anglikán tiszteletestől, egy lengyel katolikus paptól (lengyelül) és egy rabbitól (héberül, majd ugyanazt angolul).

A sírok között sétálva igencsak elérzékenyültem, amikor a pilóták életkorát olvastam, a többség 20-22 éves volt, de találtam egy 19 éveset is, aki szülőföldjétől 20 ezer kilométerre halt hősi halált a világszabadságért.

A vasárnapi megemlékezés a „Lest we forget”, a „Nem feledünk” gondolat jegyében zajlott, amit én a „soha többé háborút” eszméjével egészítenék ki.

.

11/11 - az Emlékezés Napja (kattints rá!)

.

Labels:

6 Comments:

At 10:40 PM, Blogger Antal said...

Távol legyen tőlem bármiféle felfokozott nacionalizmus, de nem annyira egyszerű ezeknek a fiatalon elhunyt külföldi pilótáknak a sírjánál megállni tudathasadás nélkül, mivel az ellenük folytatott harcban a 101-es magyar királyi honvéd vadászrepülő ezred szintén fiatal pilótái, ismertebb nevükön a Pumák vesztették életüket, amikor a magyarországi célpontok bombázását (lakott területekét is) szándékoztak megakadályozni. Azt gondolom, hogy még saját skizofréniáink, traumáink nagy részét sem sikerült feldolgozni, ahogy Trianont sem. Lassan itt lenne az ideje. Bővebb információ Tobak Tibor: Pumák földön-égen c. könyvében található a magyar hősökről/áldozatokról, vagy a http://pumaszallas.hu oldalon.

 
At 9:11 AM, Blogger Pocakos said...

Antal: Sajnálom, hogy nem értetted meg e napnak a lényegét, jelentőségét: emlékezni és fejet hajtani a háborúkban elesettek előtt. Sajnos, Magyarországon ezt (még) nem értik. A franciák és a németek már megértették: 1984-ben Kohl és Mitterand együtt koszorúzott (és emlékezett) Verdun-ben.

A nyugati froton harcolók már megbékültek, együtt emlékeznek minden évben (a túlélők közül egyre kevesebben)

A pumákat jól ismerem, rokonságomban is volt. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd találkozik az ellenfelével és elbeszélgetnek. Sajnos, nem jött össze, mert mint mondom: Magyarország még nem tart itt!

 
At 4:20 PM, Blogger Antal said...

Pocakos, ne sajnáld, én megértettem a nap lényegét, jelentőségét. Sőt. Pont ezt írom. Azt, hogy erre nálunk is szükség lenne. Ehhez viszont nem feltétlenül ceremóniára, hanem a traumák, veszteségek feldolgozására lenne szükség. Még most, amíg élnek a szemtanúk (pl. pilóták), akik közül sokan igazi sportemberek voltak. A meccs utáni kézfogást kéne valahogy eltanulni tőlük, hogy a következő generáció ne a beégett sebeket örökölje.

Biztos azért értettük félre egymást, mert az írásodban a személyes részt elfelejtetted megemlíteni. Pedig úgy érdekes.

Minden jót Pocakos!

 
At 5:37 PM, Blogger Pocakos said...

Antal: azért kezdő mondatod igencsak félreérthető:

"....Távol legyen tőlem bármiféle felfokozott nacionalizmus, de nem annyira egyszerű ezeknek a fiatalon elhunyt külföldi pilótáknak a sírjánál megállni TUDATHASADÁS nélkül, mivel az ellenük folytatott harcban a 101-es magyar királyi honvéd vadászrepülő ezred szintén fiatal pilótái, ismertebb nevükön a Pumák vesztették életüket, amikor a magyarországi célpontok bombázását (lakott területekét is) szándékoztak megakadályozni....."

Miért kellene "tudathasadás" ahhoz, hogy elérzékenyüljek egy 20 év körüli fiatal (katona) sírjánál? Ezért fenti mondatod - első olvasásra -igencsak gyülöletkeltő - és nem nacionalista - érzelmekre, gondolatokra utaló volt számomra. Magamban azt gondoltam: vajon - szerinted - tudathasadásosak voltak az amerikaiak, amikor a pumások közül nem egyet befogadtak? Vajon tudathasadásosak a brit tisztek, amikor a tunéziai német katonai temetőbe koszorúznak? Vagy tudathasadásosak a Bundeswehr katonái, akik a Commonwealth katonai temetőiben róják le tiszteletüket? És ugyanez vonatkozik a csendes-óceáni katonai temetőkre, sírokra. Vagy tán tudathasadásosak azok a helybéliek, akik az egykori ellenség sírjait ápolják?
Szóval, ezek voltak első gondolataim első hozzászólásod olvasásakor.

Mostani, 4:20 PM beírásod, azonban eloszlatta kételyeimet. Köszönöm.

 
At 4:50 PM, Blogger Antal said...

Pocakos: Azt hiszem, még mindig nem értünk egyet némely dologban.
Károsnak tartom azt a sérelmeket szőnyeg alá söprő felfokozott szentimentális pacifizmust, amit az írásodból kiolvastam, mert nem mer nyíltan szembenézni a létező érzelmi aspektusokkal, veszélyeztetve ezzel azt, hogy ezeket szélsőséges csoportok sajátítsák ki maguknak.
Remélem, ezen a ponton nem durran el az agyad (bocs!), és végigolvasod, azt is amit ez után írok!
Összetett, az időben egyre csak bonyolódó problémákkal kellene végre konfrontálódni: vereség, gyász, területi veszteség, száműzetés, inkorrekt politikai viselkedés, kegyetlenkedések, bosszú, népirtás, provincializmus, áldozati szerep, szétszakított családok, és mindezek mellett hősiesség, bajtársiasság, segítőkészség. Egyénileg és csoportban elkövetve. Ezekbe ne lehetne becsavarodni?

Katona a másik katona sírjánál fejet hajt (még a politikus is), sporttársak ők, szakemberek, tiszteletük a szakma méltóságának is szól. Én megértem őket.
De mi van a többiekkel?

"Miért kellene "tudathasadás" ahhoz, hogy elérzékenyüljek egy 20 év körüli fiatal (katona) sírjánál?" - kérdezed.

Első körben azért, mert az a fiatal kiskatona a te saját fajtádat, rokonságodat gyilkolászta (vagy legalábbis kísérletet tett rá) a saját országodban. Az angolszász, a gyarmati és szövetséges katonák nem békés bridzspartira érkeztek ide, és tevékenységük következményeibe például valóságos embereknek valós kínok között bele lehetett halni. Akik pedig ez ellen tettek és elestek, vagy csak elszenvedték a halált, elsősorban ŐK A TE HALOTTAID (az enyémek legalábbis), akkor is ha csúnyák, buták, részegesek, stb. voltak, nem mindig volt igazuk, nem győztek és nem tudtak olyan jól angolul (ismét bocs!).
Másodikban pedig azért, mert nem mindenki gondolkodik katonaként (hiába a sok zseniális regény és film). Vannak, akiknek nem adatott az a szakmai elfogultság, ami segítene megúszni a háború és folyományai által okozott traumák megemésztését; a háború és az azt követő békeszerződés eszközeire, céljára, jogosságára, igazságosságára, stb. vonatkozó kérdések feltevését minden résztvevő irányába. Ez utóbbiakra kapott válaszok pedig alaphangon is zűrzavarosak, de legalábbis ambivalensek. Zűrzavart és ambivalens érzelmeket, gondolatokat keltenek.

Nos, ezen okok miatt lehet az ember tudathasadásos. Nem KELL, hogy legyen, de nehéz megúszni a gyűrődést. Neked, úgy látszik, sikerült. Hogyan?

Az igazi megbocsátás és az empátia - véleményem szerint - csak a gyűrődés után következhet.
(Az ellenséges katonai sírok ápolása, bizonyos esetekben a psziché behelyettesítő munkája, egyfajta kedves félmegoldás merengő anyókák számára, de egyébként a békeszerződések n-edik pontja szabályozza.)

A felszíni (vagy inkább: politikai) szentimentál-pacifizmus nem segít azoknak, akik nincsenek túl a vereség okozta krízisen, a gyászon, az emberi és területi veszteségeken, akiknek mindez még fáj, akik szívesebben teszik a virágot a magyar katonák sírjára, akiknek van hová virágot elhelyezni, akik még nem bocsátottak meg ennyi év után sem, mert SAJÁT halottaikról még nem emlékezhettek meg méltóképpen.
Sokan közülük nem szélsőséges gondolkodásúak, és nem szeretnék, ha annak tartanák őket, ezért is hallgatnak november 11-én.
Türelemre, analízisre, segítségre van szükségük, nem pedig búsmagyarozásra.

Én mindenesetre köszönöm a türelmet.

 
At 2:30 PM, Blogger Pocakos said...

Antal: már első beírásod olvasásakor (10:40 PM) elgondolkoztam, hogy egyáltalán válaszoljak-e "tudathasadásos" megjegyzéssel indított véleménynyilvánításodra. Hiszen a témához való hozzászólás helyett egy buta "bezzeg" példával próbáltad megtámadni a "Nyugodjon békében" és a "Béke poraira" nem csak keresztényi, de egyetemes gondolatot. Talán csak a kannibálok nélkülözik ezt a nemes és ősi gondolatot, akik lelki békéjüket ellenségeik megevésében látják, mint a nyomtalan, teljes megsemmisítés bizonyítékát.

Legutóbbi bejegyzésed jól bizonyítja sejtésemet: a humanitást, az alapvető emberi értékeket semmibe vevő, érzéketlen alak vagy, aki még a végtisztességet sem ismeri, és a halottak között is különbséget tesz. A gyűlölködést szívükben, lelkükben, minden gondolatukban, magukban hordozók kicsiny csapatához tartozol. Leszámítva a "te fajtád – én fajtám", "mi fajtánk – ti fajtátok" szóhasználatot, sötét gondolataidat – jobb esetben csak tudatlanságodat – ez a félmondatod árulja el:

Az angolszász, a gyarmati és szövetséges katonák nem békés bridzspartira érkeztek ide,...

Bizony, bizony! Szívesebben jöttek volna bridge-ezni, sőt, legszívesebben nem is jöttek volna Európa ezen felére, ha például "haverjaid" a jó oldalán álltak volna! Ha vezetőid legalább olyan becsületesek, tisztességesek, és önkritikusak lettek volna, (lelkiismeretről nem is beszélve!) mint Teleki Pál, aki inkább az öngyilkosságot választotta, mintsem hazáját háborúba és pusztulásba taszította volna. Az ő idejében befogadták, ill. átengedték azokat a lengyeleket, akik később pilótaként brit harcigépeken indultak a varsói felkelés megsegítésére.

Eddigi megnyilvánulásaid alapján azon agymosottak közzé tartozol, akik (még mindig) azt hiszik, hogy a szövetségesek (beleértve a szovjet-oroszt is!) az ártatlan magyarokra, a semleges és békés Magyarországra támadtak. A felvilágosítás nem az én feladatom, ezért örömmel venném, ha sötét elképzeléseidet máshol, például saját blogodban tárgyalánád ki.

Látogatásodat köszönöm.

 

Post a Comment

<< Home